Nagyon régen történt, és a nagybetűs Élet óriási dolgaihoz képest nem is tűnik jelentősnek, mégis… valami miatt megmaradt bennem.
   Talán másodikos lehettem. Többnyire busszal közlekedtem az iskolába. Volt egy nálam egy évvel idősebb fiú, akivel ugyanott tanultunk, és ugyanabban a kis faluban is laktunk. A neve Varga Péter, de én mindig csak Petinek szólítottam. Rá volt bízva a „felügyeletem”. Ő vigyázott rám, nehogy valami baj érjen utazás közben, és persze, hogy el ne felejtsek leszállni a buszról. Emellett azonban sokkal többet is tett. Mindig, ha lehetősége nyílt rá cipelte a - számomra nagyon nehéznek vélt – táskát, kimentett, ha bajba kerültem – bár nem emlékszem ilyesmire -, és nem utolsó sorban nagyon kedves volt hozzám. Talán tetszettem is neki. Úgy emlékszem ez volt a benyomásom, de az is igaz, hogy annak idején, nagy önteltségemben mindenkiről ezt hittem, tehát nem igazán tudom megítélni. A kedvességét pedig, - mint akkoriban oly sok mindent – természetesnek vettem.
Egyik délután vele, és sok mással éppen a buszmegállóban, - vagy ahogy mi hívtuk „buszmeg”-ben - várakoztunk, a táskám Petinél volt. Húsvét környékén járhattunk. Előző nap voltam úszáson Dunaújvárosban, és olyankor mindig vettem azokból a tekerős automatákból apró, kocka alakú rágógumikat. Aznap is volt nálam úgy tíz darab. Tudom, így utólag furcsán hangzik, de elkezdtem árulni ezeket, alkudozni kezdtem értük, sőt, egy idő után már csak egyetlen darabért. A körülöttem állók mindegyike ígért valamit, de én senkinek sem akartam odaadni, egészen addig, amíg Peti félre nem hívott. Visszahúzódó fiú volt, akkor sem beszélt a „tömeg” előtt. Elvonultunk kettesben, kicsit messzebb a többiektől, és majdnem hogy csak suttogva megtette az ajánlatát. Tíz húsvéti matricát ígért azért az egyetlen apró rágógumiért, aminek magában íze sem volt, de én önző módon mégis kínálgattam. Azonnal felragyogott a szemem, mintha csak kezdettől fogva erre vártam volna, és odaadtam neki, amikor megígérte, hogy másnap hozza cserébe a matricákat. Bár nem is igazán számítottam rá, Ő betartotta a szavát, én pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül képes voltam egy köszönöm nélkül eltenni. Ugyan nem érdemlem meg, hogy mentegetőzhessek, de hozzá kell tennem, hogy rettenetesen gyenge volt a jellemem, és egy felfuvalkodott, beképzelt kislány voltam.
    Soha nem köszöntem meg Petinek semmit, pedig talán mindent neki köszönhetek. Segített beilleszkedni, mikor elsősként harminc kilométerre kerültem előző otthonomtól. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, a vállán kisírhattam magam, ha arra volt szükségem. Támogatott, mialatt népszerű lettem, de Ő a háttérben maradt, és nem kért semmit. Én pedig egyszer sem háláltam meg mindazt, amit értem tett. Ez az, ami mindig bűntudattal tölt el, ha a fiúra gondolok. Neki elég voltam én. Nekem viszont semmi sem volt elég.
    A viszonyunkat talán ez a buszmegállós eset szemlélteti elég jól. Én adtam neki egyetlen kis apróságot, ami semmit sem jelentett számomra, Ő pedig a tízszeresét ajándékozta nekem, amiben saját maga is benne volt. De ezt akkor, hiú gyermekként nem vettem észre. Ma pedig már nem számít.

   Mind a tíz, apró húsvéti matrica a fiókomban lapul, és többet ér számomra, mint a mellette heverő tízezres.