Azon a napon az ég először vörösbe változott, majd a bárányfelhők is eltűntek, csak a mély és tiszta kékség világított. Aztán váratlanul nagyon gyorsan besötétedett.
    A férfi ötvenkettő a nő harmincöt éves volt, természetesen semmit sem tudtak egymásról.
   A férfi hajléktalan, összes vagyona egy guriga spárgával összekötött kartonpapír és néhány gyűrött rongy.
   A nő középkorú, ápolt enyhén molett kinézetű, látszólag rendezett körülmények között élő  vörös hajú asszony .
   Éppen egy súlyos magánéleti válságon esett át, rajtakapta a férjét amint önkívületben ölelkezett a legjobb barátnőjével.
   A férfi éjjeli szálláshelyet keresett, a nő, pedig vigaszt az éjszakában.
   Az égből váratlanul minden átmenet nélkül ömleni kezdett a z eső.
   A férfi egyetlen vagyonkájával behúzódott egy öblös kapubejáróba, míg a nő kétségbeesetten próbálta kinyitni rövid esernyőjét.
   Mivel ez nem sikerült beugrott ugyanabba a kapualjba, ahol férfi tartózkodott.
   A férfi rögtön megérezte, hogy a nő nem egy kispályás, aki éppen a ma éjszakára keres szállást.
   Finom parfümje egészen a tüdejéig hatolt.
   – Úristen! Micsoda finom nő! - futott át az agyán.
   Az asszony bizalmatlanul méregette, mivel alig fértek el a kapubejáratban.
   – Kezit csókolom! - köszönt a férfi és enyhén meghajolt.
   A nő riadtan nézett rá és nem válaszolt.
   – Nem kell tőlem félni, mert nem harapok! – próbált viccesen társalogni.
   – Én csak egy senki hajléktalan vagyok!
   – Hagyjon békén! - válaszolt kurtán az asszony és összehúzta a nyakán a kabátot.
   – Biztosan van valami baja. Mert ilyenkor senki nincs az utcán csak a magamfajta.
   – Megmondtam magának, hogy hagyjon békén… csak az eső miatt vagyok itt!
   – Miért hazudik önmagának is… érzem, hogy nem mond igazat!
   – Szálljon le rólam! Tartsa meg a véleményét magának! - csattant fel a nő agresszíven és eszébe jutott, hogy pont egy ilyen senkiházit kellett kifognia beszélgetőpartnernek. 
   – Tudom, hogy senkinek tart, de, talán amíg esik az eső, tudnánk beszélgetni – próbálkozott ismét a férfi.
   – Nem hiszem, hogy volna közös témánk! – jött vissza a kurta válasz.
   – Maga is boldogtalan… látom, hogy a smink elkenődött az arcán és remeg a szája széle… a kabátját is egy gombbal lejjebb gombolta, meg nem úgy lép, ahogyan egy magafajta nő!
   – Miért hogy kell lépnem… talán maga tudja, hogy ki vagyok én… ki maga?
   – Mondtam már én egy senki, vagyok, akit az élet kartonpapírra  ítéltetett, de valamikor  magyar orosz szakos tanár voltam, akit elhagyott a felesége…a gyereke…a barátai…Kicsaptak az iskolából, mert megpofoztam egy diákot, aki megrúgott, mert megbuktattam.
   – Maga tanár volt? – kérdezte a nő döbbentem. – Nem úgy néz ki!
   – Maga sem a legjobb formájában van, a szemei kisírtak, a sminkje elkenődött…
   – Én más vagyok!
   – Ez nem igaz! – felelte a férfi és lágyan megsimogatta a nő arcát.
   Az asszony maga sem tudta, hogy miért, de nem húzódott el, sőt jólesett neki az ismeretlen kedvessége.
   – Mit tud maga rólam?
   – Semmit!  De átérzem a fájdalmát. Nem tudom, hogy a gyereke beteg vagy a férjével van baj, de a nők akkor viselkednek ilyen furcsán. Kiszaladnak világból és csatangolnak a kihalt utcákon
   – Maga komplett őrült.
   – Nem vagyok örült csak szerencsétlen. Valamikor a világot akartam megváltani… most csak szállást keresek, mindig az aktuális napra.
   – Miért nem megy hajléktalanszállóra… ott biztosan volna hol lefeküdnie.
   A nő arca kipirosodott. Egyre érdeklődőbben figyelte a férfit. Már egyáltalán nem tartotta ellenszenvesnek.
   – Azért mert ott még az álmaimat is ellopják.
   – Az álmait? – kérdezte döbbenten a nő, ugyanis el nem tudta képzelni, hogy egy ilyen toprongy embernek álmai is lehetnének.
   – Álmomban  mindig egy olyan országban járok ahol csak piros buszok járnak és  fehér színű szíves kitűzőt viselnek az emberek. Merci csokikat osztogatnak, és mindig megsimogatják az arcomat…
   – Miért pont merci csokit?
   – Mert azt szeretem… és közben zenélnek és énekelnek és csak jó emberek, vannak… meg mindig süt a nap… nem kell fáznom… és az iskolapadban ülnek a diákjaim..
   – Senkije sincs, a ki befogadná?
   – De egy más világban, ahol csak igazi emberek élnek, akik nem kérnek  a szeretetért semmit, akik  csak mosolyognak és nevetnek…miközben szól a zene és én meleg  ágyban lefeküdhetek.
   – Nekem mindem meg volt és mégis eldobtak, mint egy elhasznált papír zsebkendőt! – válaszolta a nő nyersen miközben a könnyeit próbálta visszatartani.
   – Ne sírjon!  Minden nap más. Ma itt alszom, másnap találok egy jobb helyett. Minden nap elképzelek egy új világot… hogy ismét megismer a feleségem és a gyerekeim. Ma például kerestem 1000 forintot. Egy őrült, aki a nőjének akart tetszeni a homlokomra ragasztotta a pénzt… ráköpött és rányomta…
   – És maga hagyta? Miért… nem küldte el büdös francba?
   – A köpésre gondol? Nem… nem, nem küldtem el… sőt örültem neki. Örültem, hogy ez az ember, aki képletesen leköpött, boldog volt, illetve annak akart látszani… meg akart felelni a Nagy JANI képletnek. Leköpjük a senkiházit, miközben adunk neki egy ezrest! Megmutatjuk a nőnek, hogy én vagyok a tökéletes macsó… a nagyvonalú…
   – Hogyan tud így élni… maga többre volna érdemes!
   – Ebben a világban ez nem számít… senki lettem… és innen senki nem emelhet fel. Megváltoztak a céljaim és a vágyaim… egy ilyen finom nő, mint maga az álmaim netovábbja… tudja, el sem hiszem hogy szóba állt velem!
   – Mit tud maga rólam? – kérdezte a nő sikoltva. – Azt hiszi, hogy csak maga van egyedül a fájdalmával, ájuljak el a maga hitvány életétől… Mit vár tőlem… engem ki ért meg… ki… feleljen!
   – Maga egy tiszta nő, valószínűtlen vágyakkal, aki önmaga csapdájába esett,  hitt egy férfiban és csalódott. Nyaldossa a sebeit, ahelyett, hogy keresne egy új világot… egy új teret… egy új csodát… egy kis emberséget… egy új… Egy új mesevilágot.
   A férfi nem tudta befejezni, hirtelen elcsuklott a hangja.
   – Nyugodtan rúgjon csak belém, engem le lehet nézni, ki lehet oktatni, lehet megalázni, én nem érek ennek a társadalomnak semmit, pedig nem is olyan régen olyan ember voltam, mint maga. Egy sikeres élet, aztán csak egy megvetett, egy elhagyott… becsapott ember, akit az élet a kartonpírra sodort… Bolond világ, amely arcomra álarcot ragasztott, az önérzetemet eltaposta, miközben valahol valakik ássák az államilag finanszírozott gödröt.
   A férfi elcsukló sírása belehasított a csöndbe.
   – Én. Én. Nem nézem le magát… sőt… elfogadom, amit mond… csak nekem olyan furcsa. –szabadkozott a nő és zsebkendőjével megtörülte a férfi szemeit.
   A férfi megfogta a nő kezét és felemelte az ég felé. 
  – Látja a csillagokat?
  – Látom – felelte a nő és torkában nagy-nagy gombócokat érzett. 
  – Ott fenn  megírták a maga életét  is, ahogyan az enyémet is, de ha akarja, segíthetünk még rajta!
  – Mit tudnak ők ott fenn rajtunk segíteni? – kérdezte hitetlenkedve a nő, miközben gyorsan letörölte a könnyeit, hogy a férni ne lássa.
   – Lehozok önnek egy csillagot és az minden vágyát teljesíti! – felelte a férfi hirtelen és a táskájából elővett egy körömvágó ollót.
   A nő először megrémült, látta a férfi szemeiben azt a furcsa fényt, amely az őrülteket jellemezi. Félt az ollótól is, mert nem tudta, hogy a férfi mire készül.
   – Tudom, hogy dohányzik… érzem a leheletéről. Adja ide a cigarettás dobozt!
   A nő valamiféle furcsa révületben átadta a férfinek a dobozt, aki akkurátusan kivette belőle az ezüstös burkolópapírt.
  – Mit akar tenni?   – kérdezte rémülten.
  – Lehozom magának a boldogság csillagot, hogy jó legyen a napja és emlékezzék rám.
  A férfi ügyes mozdulattal összehajtotta az ezüstös béléspapírt és egy ötágú csillagot vágott ki belőle. A csillagokat  szétbontotta és egy hirtelen mozdulattal a maga és a nő homlokára  ragasztotta.
   – Hunyja le a szemét és kívánjon valamit… valami nagyon jót, valami szépet… valami emberit… valami igazat!
   Megfogta a nő kezét, eldobta szegényes holmiját és a nővel, együtt felnéztek az égre.
  A hold, pedig csodálkozva nézett rájuk, a férfire és a nőre, akiknek homlokán fényesen ragyogtak a papír csillagok…