Tegnap feltöltődve, ám mégis vegyes érzésekkel tértem haza kortárs költészetünk egyik, ha nem a legeslegnagyobbjának, a Magyar Írószövetség Bajza utcai központjában tartott könyvbemutatójáról.
    A felsorolhatatlan neves díjjal rendelkező Szepesi Attila költő állítólag általános szűk- és halk szavúsága ellenére ezúttal végigmesélte az estet, s mivel a kiváltságos első sorban foglaltam helyet, hallhatósága sem ment érthetősége kárára. Nem ismervén a költő műveit, sem életútját, érdeklődve ittam minden szavát, és próbáltam az általa, illetve beszéltetőpartnere, Dr. Balázs Tibor, az Accordia és Littera Nova Kiadó felelősigazgatója által elmondottakat és felolvasottakat emésztve kialakítani egy képet a költő személyiségéről és művészetéről egyaránt. Vitathatatlan, hogy a magyar nyelv művelőinek olyan kiemelkedő műveltséggel rendelkező alakjáról beszélünk, aki költészetének nyelvi minőségével a kortárs költők többsége számára elérhetetlen magasságokba emeli a mércét. És mégis…
    Az est végére átlagon felüli műveletlenségem általam már korábban is felismert és bevallott tényének megerősödése mellett, amit elismerek, de büszke rá nem vagyok, az a tény is megerősítést nyert számomra, hogy a mélyen tisztelt költő úr művészete számára három olvasói réteg létezik: önmaga, az önmagához hasonló hiperműveltségi szinttel rendelkezők, és ezen kívül mindazok, akik magukat ezen réteghez tartozónak hiszik.
   - Minap feltettek nekem egy olyan kérdést - meséli a Költő - hogy milyen olvasóréteget célzok meg a verseimmel. Hát ekkora ostobaságot még nem hallottam! - nevetett fel, s a teremben ülők - kik minden bizonnyal a fent említett valamely réteg képviselői voltak egytől egyig - mind együtt nevettek vele. Én nem nevettem.
    Dr. Balázs Tibor - talán nem véletlen feltett - kissé provokatívnak szánt kérdésére, miszerint vajon miért gondolja a költő azt, hogy az előtte felolvasott Önarcképek című, önmagát különböző híres nagyok nevével jellemző írását hallva a közönség érti a nevekben rejlő utalásokat, s mindazt az életutat, ami ezen nagy nevek mögött rejtőzik, a költő nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyva a kérdés lényegét, fellapozta a verset, és végigfutva a neveken azt válaszolta:
   - Hát azért olyan nevek vannak itt, mint Fauszt, Szent Ferenc, Don Quijote, Diogenész, Orpheusz, Nietzsche, akiket mindenki be tud azonosítani.
   Ekkor szilárdult betonná bennem az a bizonyos tudat, amiért kritika természetesen csakis engem érhet.
   - Mégis, honnan az a hihetetlen gazdag nyelvezet, ami költészetedben megjelenik, gondolok olyan szavak használatára, amik nem ismertek az olvasó számára? - volt Dr. Balázs Tibor egyik következő kérdése.
   - Erre már más is célzott, de én nem gondoltam, hogy olyan szavakat használok, amiket nem ismernek - mondja a Költő. - Nem kívánom redukálni magam.
   Én pedig csak ülök figyelmesen, és meg sem próbálom kitalálni olyan, ezek szerint köztudottnak vélt szavak jelentését, mint:  luvnya, csimasz, poszogó, ripők és a többi, egyszerűen élvezem a sorok lüktető dallamát, magával ragadó ívelését a megértés haloványan pislákoló fénye nélkül is. Az ügy reménytelen. Mondhatni megalázó. Igen, Kedves Olvasó, tudom. Nincs mentség hiányosságaimra, melyet valószínűleg az elkövetkezendő 30-40 év sem fog oly jelentősen módosítani, hogy az igaz megértés akárcsak reményével vegyem kezembe Szepesi Attila könyveit, kivéve talán a gyermekeknek szántakat.
   Hazafelé autókázva az Andrássy út monoton lámpás forgatagában mégis olyan versei ugrottak be nemzeti nagyoknak, mint: Este van este van, ki-ki nyúgalomba…”, vagy „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent…”, „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” és elszorult a szívem, s elszorul a szívem még most is attól a hálától, amit ezen költők iránt érzek, kik hiszem, nem nyelvi virtuozitásuk hiánya miatt, mint inkább talán nem is tudatos költői alázatból meghagyva  önérzetét az olvasónak, s nem tagadva olvasói jogosultságukat, egyszerű és hétköznapi szavak használatával közvetítenek vitathatatlanul értékes érzéseket, gondolatokat felénk.
   Hála és köszönet Nekik ezért.