Brando digóbbul vezetett bármelyik digónál, aki mellé volt szerencsém autóba ülni. A vidéki házában szállásolt el minket egy Rómához közeli városkában, a szőlőhegy kellős közepén, olasz léptékkel mérve félórára, hazai léptékkel egy órányira a fővárostól. Minden nap beautóztunk, és minden hajnalban vissza. Vakációnk nappalai ámulásból és trappolásból, éjszakái alkoholködös túrákból álltak. Az autó tele volt, Brando mellett elől ült egy spanyol srác, hátul ketten mi magyar lányok
   Fent a hegyen elhanyagolt vidéki kúriák terpeszkedtek gazos udvarokkal és nagy becsben tartott borospincékkel. A ház körül éhes macskák-kutyák kóboroltak - a tulajdonosok hétvégi vendégek voltak errefelé. Az ablakokból kipillantva messzire hullámoztak a szőlősdombok.
   Mielőtt kocsiba szálltunk, Brando egy cigarettát tett a füle mögé, és felhajtott egy üveg vörösbort, „mert rock ’n’ roll”, és akkor volt elégedett, ha a cigi eltűnt valamelyik ülés alatt, mire a városban leparkolt. Nagylelkű házigazdaként bespájzolt több csomag kekszet, bár a keménységüket tekintve gyanakodtam, hogy a készlet még az előző nyaralóvendégei után maradt, de a nagymamája házi narancslekvárjával megkenve élvezettel majszoltuk; minden reggel remek kávét szervírozott a nagymama ezüstneműjéből, amit a terasz kövén napozva szürcsöltünk. A vendéglátásért cserébe etettük a macskáit. 
   A hegy tetejéről kanyargós út vitt le az autópályához, cikkcakkban szlalomozva kerülgette a szőlőtőkéket.  
   Az utak kielégítően zökkenőmentesek voltak az olasz sofőrök igényeihez mérten. Valahányszor a kocsi felpattant egy buckán, ami elég gyakran megesett, a barátnőm, Dalma élesen sikoltott egyet; én annál jobban élveztem. Dalma hepciáskodással próbálta megtorolni az izgalmakat, erre Brando még jobban a gázba taposott, hisz Dalma sikongatása olyan dallamos; míg végül barátnőm a néma megadást választotta, hogy ez a szemtelen latino meg ne kapja, amit akar. Megesett, hogy délután volt, mire elindultunk; s miközben Brando a száguldozással froclizta Dalmát, az pedig bosszúsan pampogott, pillanatoknak tűnő idő alatt a városba repültünk a hepehupákról ugratva.
   A hegyről leérve az út zsúfolt autópályába torkollott, bár ez sem igényelt túl sok óvatosságot. Az olaszok hatékonyan menedzselik a közlekedési dugókat: az autóhalmaz automatikusan okkupálja a leállósávot, majd átsorolva kialakít egy további sávot is, és plusz két sorral megtoldva hamar visszanyeri az autópálya eredeti sebességét. Pedro, a spanyol az első fékezésünknél kijelentette, hogy ő a Smartjával otthon bármilyen dugóból egérutat nyer, bár öt perc múlva elismerte az olaszok leleményességét. Brando biztosította, hogy alapjáraton neki foglalkoznia sem kell dugókkal, lévén, hogy mindig motorral jár, kivéve, ha valaki(ke)t épp fuvaroz.
   Szorgalmasan végigcsodáltuk, -kattogtattuk a romokat, kíváncsian megtorpanva Róma minden utcasarkán az újabb antik kőrakásnál. Brando türelmesen gardírozott minket, bár finoman jelezte, hogy mást preferálna: a város szélén minduntalan lassított és távolról mutogatta a jogi egyetemet és egy bevásárlóközpontot, a Palatinus lábainál pedig többször felhívta a figyelmünket a Food and Agriculture Organization épületére.
    A városnéző program részét képezte egy széles sugárút frissen foltozott szakasza is. Brando tett egy kört a kocsival, közben lazán megjegyezte, hogy ez a kanyar miatta lett újraaszfaltozva, miután előző év novemberében felmarta egy motorbalesetben. Nem akartuk elhinni, de fotókkal bizonyította: valóban egy barnás lyuk tátongott az úttest közepén, a felgyűrt, szétolvasztott aszfalt helyén. Egy pillanat volt az egész, mesélte, fel sem fogta, ki honnan került az útjába, már csapódott is, megpördült, mint egy lepattintott bogár, s csikorogva dörzsölte az utat, ahogy végigcsúszott. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan és ilyen tökéletesen felépült. 
    Brando részegen vezetett a „legjobban”, különösen hajnalban, az éjszakázás kábultságát intuícióval ellensúlyozva. Alkoholmámora és a többi autó hiánya még merészebbé tették, szabadon őrjöngött a sebesség bűvöletében, szinte süvített az úttest felett, éles ívekben rontott a kanyaroknak, ide-oda rángatózott a sávok között; talán imádkozott, hogy senki ne jöjjön szemből. Mi gumibabákként pattogtunk az ülésen, mikor nagyokat farolva fékezett. Időnként édes álomba merültem, mintha siklottam volna a levegőben, máskor meg tágra nyílt szemekkel bámultam a ciklámen napfelkelte előtt elhúzó fák fekete kígyózatát; valahányszor egy lejtő vagy sötét kanyar felé zúdultunk, melynek nem láttam a végét, egy pillanatig felrémlett, hogy most kirepülünk az éterbe és atomjainkká égünk szét.

   Egyik délelőtt korán keltünk, mert Pedrot ki kellett vinni a reptérre, az ő vakációja ugyanis pár nappal hamarabb ért véget, mint a mienk, lányoké. A korai kelés mindazonáltal nem jelentett gyors készülődést, különösen Pedronál, aki, miután precízen összehajtogatta az ingjeit, akkurátusan címlapkülsőt varázsolt magának, tincsenként zselézgetve a haját, hogy lezsernek látsszon. Dalma, Brando és én komótosan kávézgattunk az ezüstneműből, egyedül Dalma aggódott, én úgy voltam vele, hogy nem az én gépem, Brando pedig bízott a vezetőtudományában és a szerencsés közlekedési konstellációban. Mire Pedro elég szépnek és nettnek érezte magát, a chek-in már elkezdődött, előttünk pedig egy jó órás autóút állt, ugyanis a reptér egy Róma melletti kisvárosnál volt, földrajzilag a mi szőlőhegyünkkel átellenben. 
   Brando idegesen és másnaposan szállt be a kocsiba, ami ugye gyengébb teljesítményt sejtetett, és ezen még a szokásos egy pohár bor sem tudott segíteni. Pedro, amikor beült mellé, bátorítóan biztosította Brandot a bizalmáról. Elindultunk, hála az égnek késő délelőtt lévén alig járt valaki az utakon, nyugodtan gyorsíthattunk. Brando ámokfutó módjára vette be a kanyarokat, Dalma bénultan ült, ismerve a tétet meg se mukkant, Pedro mosolyogva helyeselt és bízott a sikerben, én elzsongítva hátradőltem, mintha hajón lebegnék. 
   Időnként felrémlett a házak elhalványuló széle, a szántóföldek akvarellként mosódtak össze, néha bevillant oldalról egy bekötőút. Fejemet tenyeremen nyugtatva moziztam a látóhatárt. Láttam, amint az egyik bekötőúton egy autó közeledik felénk. Nem közeledik, rohan ő is. Hisz már itt jár, furcsán mellém ér; hirtelen oldalra vág a kocsink, át a másik sávba, le az útról, be a szántóföldre, zúgnak a kerekek, dőlnek a búzák, és visszarontunk az útra.  Hajtunk tovább a sávunkban. 
  Dalma sikított, Pedro felkiáltott. Én nem fogtam fel, mi történt. Brando káromkodott, hogy az idióta szart lassítani, áthajtott volna rajtunk, mint egy egéren, akár már halottak is lehetnénk. 
  Halottak is lehetnénk. A mondat mintha a fülemtől távol halt volna el. Még csak nem is dobogott a szívem, akkor sem, amikor a másik autó orra centiméterekre tűnt fel az ülésemtől, és most sem, amikor újraperegtek bennem az események. Mintha egy biztonságos filmvásznat bámultam volna az első sorból.
  Az autópályán átvészeltük az enyhe dugót, bár így is sok időt vesztettünk. Brando igyekezett titkolni, hogy pánikol, Pedron kezdett eluralkodni az idegesség, széttúrta gondosan formázott haját, most már tényleg lazán szállt ide-oda. Dalma előrehajolva az utat szuggerálta, én továbbra is homályba süllyedtem. Már elhagytuk Rómát, kitisztult az út, Brando mégis alig százhússzal hajtott, holott sürgetett az idő. Végre lehajtottunk az autópályáról, és ott tornyosult előttünk a reptér; öt perc maradt a check-inből, mikor Brando megállt, Pedro kipattant a kocsiból, elköszönt, bőröndjével a kezében átugrott a parkoló korlátján és átrohant a forgóajtón.
   Brando időt kért, hogy összeszedje magát; a kormányra hajtotta a fejét, nagyokat fújtatott. Nem hitte el, hogy túléltük, sőt baj nélkül megúsztuk; büszke volt magára, hogy agya egy másodperc töredéke alatt átlátta, hogy a fék, a gázpedál és a kormánykerék közül melyiket válassza, és helyesen döntött; akkor nem habozott, ösztönösen cselekedett, vaktában; remegni csak most kezdett utána, amikor visszatekintve végigkombinálta a lehetséges kimeneteleket. Ez aztán bravado volt, tette hozzá. 
  Miután jobban lett, közölte, hogy elvisz minket Róma modern városközpontjába, és ha nem baj, menjünk el shoppingolni, mert neki másutt akadtak elintéznivalói.
 

Snitt.
 

  Aznap este Róma modern városközpontjában vacsoráztunk, ami azért modern, mert nem kétezer, csak kétszáz éves. Dalmával a pastánkat turkáltuk, Brando egy articsókát rendelt, aprólékos mozdulatokkal vékony szeleteket hasított belőle, és azokat még apróbb darabokra vágta. Minden falat után nagyokat húzott a borból; igaz, Dalmával mi is többször néztünk a pohár aljára, mint a pastánkba.
  Én most kezdtem csak belecsúszni a sokkba, amiből Brando már felépült.
  Brando megkérdezte, hallottunk-e a párhuzamos univerzumok elméletéről. Nem hallottunk. A párhuzamos univerzumokat azért találták ki, magyarázta, hogy feloldják az időutazás paradoxonját, nevezetesen hogy ha valaki visszautazna a múltba, azzal megváltoztatná azt, ezáltal újra kellene írni a jövőt is. Az elmélet azt mondja, hogy végtelen számú univerzum fut egymás mellett, feltételezhetően a különböző idődimenziókban elrejtve, nem az idő hosszában, hanem a szélességében. Mindenki számtalan párhuzamos világban lehet jelen, és mindegyikben máshogy él. Ugyanis az egyes párhuzamos világok az események lehetséges kimeneteleit játsszák le, illetve viszik tovább. Egy történésből annyi idősík ágazik el, ahány következmény előállhat. Így ha valaki visszamegy a múltba, változást csak egy univerzumban idézhet elő, mellette halad majd egy másik is, ahol az időutazás meg sem történt, és minden az eredeti módon marad.
   Dalma tiltakozása ellenére számbavettük a délelőtt, a két autó találkozásakor megnyíló univerzumokat. Abban a világban ülünk, ahol Brando félrerántotta a kormányt és kikerülte az autót, mind a négyen megmenekültünk. De csak hárman mentünk vacsorázni, mert Pedro elérte a gépét; egy másik világban vélhetően négyen tesszük ugyanezt.
  A harmadik univerzumban Brando a fékbe taposott, a másik kocsi az autónk elejébe csapódott, Brandot és Pedrot összezúzva. Egy további idősíkban Brando a gázpedálra lépett, a másik kocsi az autónk hátuljának ütközött, oda, ahol ültem. Mostanra már az életemnek egészen biztosan vége, és valószínűleg Dalmáénak is, befejeződött ott, a Róma melletti szőlőhegyen. Anyáink ájultan estek a földre. Máshol frontálisan karamboloztunk a szembejövő sávban felbukkanó autóval, az egymásba vágódó járművek összepréselődtek, összeolvadtak a nagy hőtől, talán egy szerencsés variációban kirepültünk az autóból. És számtalan univerzum indult útnak, ahol egyikünk-másikunk sérülései nem gyógyulnak be végleg, és torzultságra, mozdulatlanságra kárhoztatva folytatjuk életünket. 
  A legtöbb folytatásban nem születnek meg a könyveim, és Dalma, Brando, Pedro ügyfelei új jogi képviselő után nézhetnek.    

  Huszonöt évesen, a pastámat turkálva egy étteremben, a csattanás komor illúzióként hal el a fülemben. Igyunk arra, hogy vékony cérnán egyensúlyozunk, szólalok meg. És arra, hogy csak egy filmdrámában spriccelt a paradicsomszósz. Ösztönösen a távirányítót keresem. 
 

Snitt.