Amikor ezt idepötyögöm, hónak még se híre, se hamva, de merev készültségben áll az egész magyar katasztrófavédelem. Már vagy egy hete, hogy felröppentek az első hírek a hazánkat fenyegető félelmetes havazás potenciális lehetőségéről, és azóta a fejem tetejétől a lábam ujjáig idegállapotban vagyok. A média pszichológiailag sakkban tart azzal a ténnyel, hogy tetemes hómennyiségnek nézek elébe. A prevenció több mint dicséretes: összeírták azokat a nőket, akik az elkövetkező napokban szülni vagy fogamzani szándékoznak, és azokat a betegeket, akiket hóakadályok közepette is kórházba kell majd szállítani a mentősöknek.
 

Őszintén szólva én ezt az egészet nem értem, azazhogy nagyon is értem. Ez a világ, amelyben élünk, nem tűr el semmilyen elzártságot. Ma már minden összefügg mindennel, és ennek egyenes ágú következménye az, hogy állandóan mozogni, nyüzsögni kell. Sokan csodálkoznak azon is, miért bénul meg Budapest már néhány hópihétől is, pedig ennek a magyarázata legalább egyszerű: azért, mert lelassul. A modern civilizáció alapja a sebesség. E nélkül nem kapnánk sem ellátmányt sem információt. Gyerekkoromban a kenyér egy teljes hétig, sőt tovább is megtartotta az állagát, ma már ez elképzelhetetlen. Egyik ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy a nyomtatójából kifogyott a festék és az új patron alig néhány ezressel lenne csak olcsóbb egy vadonatúj nyomtatónál. Közel az idő, amikor minden egyszer használhatóvá, eldobhatóvá válik, így a nyomtató is.
 

Ennek a világnak a hó a legnagyobb ellensége: lelassít, lefékez, gátol, keresztbe tesz. A modern ember ilyenkor kénytelen behúzódni a lakásába, és onnét pislogni kifelé. Ilyenkor nincs rohangálás, nincs üzlet és nincs profit. Leállnak a repülőterek, nem megy a vasút, a kocsik hókupacokká változnak, és mi nem tehetünk mást, mint hogy bambulunk a tévé meg a monitor előtt. Arra már gondolni se merek, hogy valaki ilyenkor elővesz egy könyvet, mert ez ugyebár nonszensz, de a lényeg az, hogy a hó visszavet bennünket abba a rég elfelejtett, természetes életmódba, amikor még ráértünk. A hatvanas években egyebünk sem volt, mint időnk. Ma már minden egyebünk van, csak időnk nincsen.
 

A hóesésnek van egy másik, de szerintem igen hasznos hozadéka: nem veszi el, de legalább eltakarja a világ bűneit. Olyan, mintha valaki egy hatalmas dunnával befedné a mindennapok mocskát, hogy nem látva a sok rondaságot nap közben is álmodhassunk egy kicsit. És igen, elérkeztem a lényeghez: a hóesés valójában álom, vagy inkább tündérmese. Örülnünk kéne neki.