kalandregény
Hungarian translation © Pagány és Tsa
2007©Regénytár
Fjodor Nyikolajevics Pavlakov morózus kedvvel indult el Szarajevóba. Esze ágában sem volt elvállalni ezt a munkát, de mert a hírneve meg a tapasztalata egyedül őt tette rá alkalmassá, hosszas kapacitálás után végül igent mondott. Fjodor Nyikolajevics fiatalabb éveiben az orosz cár egyik titkos szolgájaként tevékenykedett. Feladatvégzés közben – ezek javarészt orgyilkosságokat tettek ki – Európa minden jelentősebb fővárosában megjáródott, és lényegében ennek az életmódnak köszönhette azt is, hogy 1914-ben még az élők sorát gazdagíthatta. Kilenc évvel korábban, az orosz forradalom idején, amikor a lázadók az egész ügyosztályát lemészárolták, ő hivatalos ügyben Madridban tartózkodott. A Moszkvában kiagyalt terv szerint ciánkálit kellett volna öntenie annak a fegyverkereskedőnek a teájába, aki az orosz rebellisek hadianyag-utánpótlásáról gondoskodott, de a hazájában történt események miatt inkább az emigráció mellett döntött. Eleinte egy házasságtörésekre specializálódott detektívirodát próbált működtetni Madrid egyik peremkerületében, aztán áttért a sokkal jövedelmezőbb bérgyilkosságokra, és mert a spanyol fővárosban megsűrűsödött körülötte a levegő, átette a székhelyét a bohémebb népek lakta Franciaországba. Egyik megbízatása során el kellett tennie láb alól a Marseille közelében lévő Guilmares falu postását, és miután sikerrel túljutott ezen a semmi kis munkán, megfogadta, hogy ha visszavonul, itt, a napsütéses Provence-ban fog letelepedni.
Ez a bosnyák ügy éppen fedezte volna a provence-i tanya és a hozzá tartozó gazdaság vételárát, de mert a bosnyák Keményfaszállítási Tröszt vezetőjét, egy bizonyos Farduk Müezimevicset kellett jobb létre szenderítenie, a feladat nem látszott egyszerűnek.
Fjodor Nyikolajevics pontosan tudta, hogy egy hivatásos bérgyilkos csak akkor élhet hosszú, kiegyensúlyozott életet, ha nem érdekli, miért kell hidegre pakolnia a kipécézett személyeket. Most el kellett felejtenie ezt a szabályt, hisz nem a mestere feleségével kompromittálódott péksegédet kellett félreállítania, hanem az osztrák keményfaexportot alapjaiban veszélyeztető bosnyák keményfaexport teljhatalmú urát, aki ráadásul rejtőzködő életet élt. A Júlia-Alpokon túl nem látta őt élő ember, mert innét, a ködös és huzatos Szarajevóból irányította egyre inkább szétterpeszkedő birodalmát, amelynek határai már nemcsak az osztrák, hanem a francia és a belga keményfakitermelés határait is fenyegették. Nem csoda, hogy valamiféle összeurópai elhatározás szülte meg azt a gondolatot, hogy ennek az embernek halnia kell. És hogy erre a feladatra nincs jobb jelölt, mint az orosz keményfaügyletekben és egyéb dolgokban már alaposan megedződött Fjodor Nyikolajevics, ahhoz nem férkőzhetett kétség.
A híresztelések szerint a bosnyák keményfavezér sejtette, hogy az európai fások az életére fognak törni, ezért hasonmások egész hadával vette körül magát. Ha fürödni óhajtott, valóságos automobilkaravánnal indul Szarajevó legnagyobb köztürbéjébe. A potenciális merénylőnek így fogalma sem lehetett, hogy melyik lakkozott fémkaszniban ül Farduk Müezimevics, ráadásul a türbé előtt fölsorakozó Ford-T gépkocsikból csupa egyforma Farduk Müezimevics kászálódott elő.
Meggyilkolása már csak ezért is óriási feladatnak látszott, de a megbízók jelezték a megilletődöttség legcsekélyebb jelét sem mutató Fjodor Nyikolajevicsnek, hogy egy segítőt is utána küldenek, aki alapos helyismerettel rendelkezvén megmutatja, hol és miként férkőzhet a fakereskedő közelébe. Azt viszont kikötötték, hogy baj esetén sem telefonálni, sem levelet írni nem szabad. A bosnyáknak ugyanis mindenütt vannak kémeik, akik azonnal riadóztatnák a keményfaügyekkel keresztül-kasul átszőtt bosnyák rendőrséget.
Ilyen előzmények után Fjodor Nyikolajevics Pavlakov mondhatni kényelmesen utazott Párizstól Zágrábig, ahol átszállt egy helyi, keskeny nyomtávú vicinálisra. Ez a vonatka bekanyargott vele a baljósan sötétlő, dús vegetációjú Kozara hegyvonulat mögé, aztán megcélozta a párás, felhős messzeségben rejtőzködő Szarajevót.
A másodosztályú kupét – a vicinálison ez volt a kényelem non plus ultrája – vágott dohány és kecskefaggyú szaga hatotta át. A bosnyákok vadul pöfékeltek, de hogy a faggyúszag mitől származott, azt a francia parfümökhöz szokott Fjodor Nyikolajevics elképzelni sem tudta. A párnázatlan deszkapad kegyetlenül törte a hátsóját, és a vicinális még rázkódott is, alaposan megtetézve a bajt. Másfél órát vonatozott ilyen embertelen körülmények között, amikor a Mrkonyity Grad nevű megállónál fölszállt egy új utas. Ez a csíkos szaténöltönyt és keskeny karimájú Wheeler&Farmer kalapot viselő idegen vele szemben foglalt helyet, éspedig úgy, hogy a fejfedőjét mélyen a szemére húzta. Az arcából csak egy keskeny, puha női áll, fölötte pedig az égővörösre rúzsozott ajak látszódott. Jobb lábát keresztbe vetette a balon – csatos félcipője szinte Fjodor Nyikolajevics térdét súrolta –, ami a legcsalhatatlanabb jele volt annak, hogy az illető férfiruhába bújtatott nő. A férfiak ugyanis anatómiai okokból éppen fordítva teszik keresztbe a lábukat, és sohasem zárják teljesen szorosra. De ez még nem volt száz százalékos bizonyíték. Az öreg bérgyilkos éppen azon tűnődött, miként leshetne be föltűnés nélkül a kalap alá, amikor az idegen hirtelen fölemelte a fejét, és ráemelte szénceruzával hangsúlyossá tett, hamisítatlan női pillantását.
Az oroszokról az a fáma járja, hogy nyakló nélkül isszák a vodkát, és miközben bőszen pengetik a balalajkát, szelídített medvével vakartatják a hátukat. Fjodor Nyikolajevicsre mindez nem vonatkozott: ő a jó kubai szivart, a jó nőket és a jó málnalekvárt szerette. Az előbbi kettőt mikor, hogy, az utóbbit állandóan és nagyon. Most is telepakolta a bőröndjét jóféle bretange-i málnadzsemmel, és miközben az utastársát nézegette, mutatóujjával lassan tunkolgatta az egyik kibontott üveget. Ennek a készlethalmozásnak egészen rafinált okai voltak: a dzsemes üvegekben egy 1862-es Smith&Wesson alkatrészeit rejtette el. Valóságos műremek volt ez a pisztoly, mert az összepattinthatóság vadonatúj elve szerint lehetett üzemképes állapotba hozni. Szakszerű és észrevehetetlen tárolásához azonban kilenc üveg bretange-i málnalekvárra volt szükség, amelyek közül kettő – a csövet és a markolatot rejtő – megvolt vagy négy kiló. Nyikolajevics úgy hitte, ezzel az álcázási módszerrel gond nélkül átviszi majd a fegyvert az Osztrák-Magyar Monarchia határán, az előre lefoglalt szarajevói hotelszobájában pedig leeszi róla a lekvárt, és máris a helyére kerül minden.
Erre a fürkésző pillantásra azonban nem számított. Zavarában – merthogy a nők a második helyen álltak az életében – odatolta a kalapos hölgy orra elé az üvegecskét.
– Parancsol egy kis málnaíz? – hebegte oroszosan megtört németséggel, és elvörösödött.
A férfiruhás nő kicsivel feljebb tolta homlokán a kalapot, és kifogástalan németséggel annyit mondott:
– Köszönöm, inkább nem.
Valamivel később, amikor Fjodor Nyikolajevics izzadó homlokkal próbálta lejjebb tuszkolni a lekvárba az onnét majdhogynem kikandikáló pisztolygolyót, a nő – mintha csak a koszos ablaküveghez szólna – azt mondta:
– A maga helyében én kihajítanám azt az üveget az ablakon.
Fjodor Nyikolajevicset ez a kijelentés teljesen fölkészületlenül érte.
– Szarajevóban jelenleg málnavész tombol, a rubus idaeus fundicus – folytatta a férfiruhás nő, és az ablaktól elfordulva rágyújtott egy hosszú amerikai cigarettára.
– Ezt meg hogy érteni? – hebegett az öreg bérgyilkos, miközben végre biztonságos mélységbe nyomta a dzsemből kikandikáló pisztolygolyót.
– Úgy, kedves uram, hogy a szarajevói főpályaudvaron a fináncok mindenkitől elszedik a málnakészítményeket. Így próbálják védeni a messze földön híres málnaexportjukat.
– Ez ugye csak vicc? – vigyorgott Fjodor Nyikolajevics. – Kisgyerek korom óta eszem málnalekvár, de még nem hallottam ilyen veszedelem.
– Akkor nézzen ide! – mondta a nő és férfinadrágja zsebéből előhalászott egy összehajtogatott újságot. – A Szarajevói Hírmondó osztrák kiadása. Lesse csak meg: címoldalon hozzák a málnavészt!
Fjodor Nyikolajevics odapillantott, és egy szalagcímet látott, ami arról beszélt, hogy az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd június 28-án Szarajevóba látogat. A málnavészről szóló cikket, ha volt ilyen, már nem vehette észre, mert úgy kapta el a tekintetét a papírosról, mint aki lidércet lát. A bérgyilkolás másik íratlan szabálya szerint ugyanis munkavégzés előtt sosem szabad tudomást szerezni a politika ügyleteiről, mert azok rossz útra térítik a figyelmet.
– Tele van kofferem lekváros üveg – mondta közömbösséget színlelve.
– Öreg hiba – mondta a férfiruhás nő. – De én tudok segíteni.
– Van valami ötlet?
– Ki fogjuk cserélni a bőröndjeinket. Én idevalósi vagyok, vagyishogy majdnem idevalósi. Majd azt mondom a fináncoknak, hogy a lekvár innét, Szarajevóból származik, és azért hozom vissza, mert nem tudtam értékesíteni. Ugye nincsenek fölcímkézve az üvegek?
– Nincsenek.
– Jól van. Rendben lesz minden.
– Nagyon hálás vagyok. Teszek cserébe valami?
– Még szép – mondta a nő. – Maga fogja cepelni az én kofferemet. Nehéz, mint a sár. Vállalja?
– A lekváromért mindent.
– Akkor ezt meg is beszéltük – fújta a füstöt Fjodor Nyikolajevics arcába a férfiruhás nő. – Egyébként pedig Barbara Lichtenstein a nevem.
– Anton Pavlovics Csehov – mondta Fjodor Nyikolajevics elhaló hangon, miközben óvatosan megérintette a férfiruhás nő csipkekesztyűbe bújtatott kezét. Mindig ezt a közömbös hangzású, ki tudja, hol hallott nevet szokta használni, ha valahol dolga akadt.
– Csak nem a híres drámaíró, aki kerek tíz évvel ezelőtt elhalálozott? – csillant föl Barbara Lichetnstein tekintete.
– Drámaíró? – hunyorgott Fjodor Nyikolajevics.
– Aki a Cseresnyéskertet írta – lelkendezett a férfiruhás Barbara Lichtenstein. Az öregedő bérgyilkos elérkezettnek látta az időt, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.
– A Csehov nálunk, oroszok nagyon gyakori név – mondta, miközben akkurátusan elcsomagolta a lekvárosüveget. – Olyan ez nekünk, mint itt Boszniának a Müezimevics.
A németesen elrecsegett bosnyák név hallatán Barbara Lichtenstein előbb elfehéredett, aztán meg elvörösödött. De úgy tűnt, nem a zavar pírja volt ez, hanem inkább a pulykaméregé.
– Jól hallottam? Müzeimevicset mondott? – kérdezte vészjóslóan. – Nem Müezimovicsot?
– Nem tudom… Talán Müezimevicset… – hebegett Fjodor Nyikolajevics. – Nem mindegy?
– Nem ám! – így a nő. – A Müezimovics valóban gyakori név itt Boszniában, de Müezimevics csak egy van: a Közép-Boszniai Keményfaszállítási Tröszt elnök vezérigazgatója viseli ezt a nevet, aki egyben a trávniki pasalik helyettes efendije!
Szépen vagyunk, gondolta Fjodor Nyikolajevics, ha egy munkának vallási színezete lesz, akkor megette a fene az egészet. Mégsem volt eléggé tájékozott, nem nyomozta ki, hogy ennek a pasasnak miféle háttérügyletei vannak, és most egy lépésre áll a muszlim vallási fanatikusok kelepcéjétől. Hírből ismerte a bosnyákok csakijának nevezett rövid, görbe tőrét, amelyet a szűk, kanyargós utcáikban szoktak használni, legtöbbször sötétedés után. A párizsi szalonokban közszájon forgott annak a svéd őrgrófnak a történte, aki véletlenül megsértett egy bosnyák hagymakereskedőt, és Párizs egyik szennycsatornájából halászták ki úgy, hogy a csakiják sündisznótüskékként ágaskodtak ki a hátából.
– Lehet tudni valamit erről az ember? – kérdezte mégis.
– Csak annyit, amennyit mondtam. Teljes körülötte a titokzatosság – mondta Barbara Lichtenstein. – De miért érdekli ez magát, Csehov úr? Egyáltalán: mi szél hozta ide, az isten háta mögé?
– Csakis az üzlet – közölte Fjodor Nyikolajevics föltűnő határozottsággal.
– Nem hiszem el, ha azt mondja: keményfaügyekben utazik maga is!
– Bizonyos módokban igen.
– Akkor hát társak vagyunk!
– Szintén bér…, bérelt fával kereskedő?
– Majdnem.
– Hogyan foglalkoz fával egy ilyen tünemény, mint maga?!
Barbara Lichtnestein majdnem elmosolyogta magát, de aztán ráspolykemény hangon válaszolt:
– Ez legyen az én titkom, Csehov úr! Különben is: úgy tűnik, megérkeztünk.
Fjodor Nyikolajevics a zsebkendője csücskével egy köröcskét dörzsölt a dohányfüsttől homályos ablakra és kikukucskált. Így, ezen a résen keresztül Szarajevó eléggé lehangoló helynek látszott. A lapos tetejű házak erdejéből itt-ott kikandikált egy-két dzsámi, távolabb az ég hasát karcoló hegyek kéklettek. A házrengeteg között valahol ott kellett lennie annak a hotelnek is – Mehmed Pasha Szokolovics nevét viselte –, ahol Párizsból szobát foglaltatott magának. Alig várta már, hogy kibújjon a praktikus, de hosszú távon eléggé kényelmetlen utazóbakancsából, és egy forró vízzel töltött kádban lemossa magáról az út porát. Úgy gondolta, a keményfakereskedővel ráér holnap is foglalkozni. Ezen tűnődött még akkor is, amikor Barbara Lichtenstein a kezébe nyomta nőiesnek egyáltalán nem mondható, borzasztóan súlyos utazókofferét, és intett, hogy kövesse. Fjodor Nyikolajevics még akkor is a bretange-i málnalekvár ízét érezte a szájában, amikor lelépett a vonat lépcsőjéről és Szarajevó nagyállomásának peronján találta magát. Ez volt az utolsó, gond nélküli, kellemes érzés az életében.
– Uraim, ne felejtsék el, hogy én vagyok itt a góré! – mondta a kesehajú Stetke, és beleszívott a halkan bugyborékoló vízipipába. – Vitatkozni lehet, sőt szabad is, de hogy eltérünk-e a tervtől, az egyedül én döntöm el.
– Jó, jó, de erre a málnavészre nem lehetett számítani – kontrázott az enyhén pocakos, kopaszodó Brunner, miközben az asztal szélére helyezte az imént kihörpintett, kék virágmintákkal díszített kávésfindzsát. – A pályaudvaron mindenkit megmotoznak, az utcákon párosával sétálnak a zsandárok, itt meg valami gyalázatosan rossz seritalt mérnek. Ilyen körülmények között kéne kinyiffantanunk legalább kilenc egyforma, virágcserép sapkás embert. Hát én azt mondom erre, hogy ez lehetetlen.
– Így igaz, inkább maradtunk volna otthon kávéházakat robbantgatni – bólogatott a nagydarab harmadik, aki Fruntznak hívtak.
A beszélgetés németül folyt. A férfiak Szarajevó Szkenderija nevű negyedének egyik restaurantjában tartózkodtak. Szűk szárú satrováci nadrág és az errefelé tradicionális viseletnek számító, bő ujjú szaténing díszelgett rajtuk. A kese hajú Stetkének még egy gyöngyházberakásos csakija is kikandikált a derékövéből. Messzi földről való idegenek voltak, a vak is láthatta. Stetke mellett egy pattanózáras utazótáska hevert a padon. A hozzáértő szem könnyedén fölfedezhette volna rajta az Amerikát, Londont és Párizst jelölő címkéket, de abba a füstös szeparéba nem hatolhatott be sem a hozzáértő, sem a kíváncsi tekintet. Az urak lassú, rituális mozdulatokkal, ugyanakkor tökéletes biztonságban szürcsölték a kávéjukat.
– A málnavészből egy árva szó sem igaz. A bosnyák ellenzéki újságírás ezzel a trükkel próbálja nevetségessé tenni azt a készültséget, amelyet az osztrák trónörökös holnap esedékes látogatása miatt foganatosítottak. A nép átvette a tréfát, és most már mindenki a málnavészről beszél – magyarázott Stetke.
– Mi a fenét keres az osztrák trónörökös ezen az isten háta mögötti helyen? – morgolódott Brunner, miközben lassú, kimért mozdulatokkal piszkálta az orrát. – Nincs itt semmi látnivaló.
– Lehet, hogy csak cukkolni akarja a rácokat. Azt beszélik, keményen ellenállnak a Monarchiának – tűnődött Fruntz.
– Nem gondolják az urak, hogy ki kéne használni ezt az alkalmat? Egy trónörökös megölése jóval nagyobb visszhangot keltene, mint egy keményfakereskedőé – vélekedett Brunner.
– Badarság! – legyintett Stetke. – Trónörökös miatt még sosem tört ki háború, de ha egy vallási vezetőt hidegre tesznek, az a világon mindenütt casus belli. Ne felejtsék el az urak, hogy a keményfakereskedő nekünk a trávniki pasalik helyettes efendije!
– Való és igaz! – helyeselt Brunner. – Csak az a baj, hogy kilenc hasonmás sürgölődik körülötte. Kilenc egyforma virágcserép sapkás fickó.
– Nagyon félhet valakitől, ha már így bebiztosította magát – vigyorgott Fruntz. –Vajon honnét került ide ez a sok ikertestvér?
– Anatóliából hozatta őket – vágta rá Stetke. – Ott minden kecskepásztor egyforma. Jobbra fésülik a hajukat, és kissé megpödört, keskeny bajuszt viselnek.
– Azt rebesgetik, hogy ez a majom keményfaszállítási ügyekben nemzetközi érdekeket sértett – vette halkabbra a szavát Stetke. – Az osztrákok állítólag már ide is irányítottak egy surmót, hogy végezzen vele.
– Ha ez igaz, akkor iparkodnunk kell, nehogy elhappolja az orrunk elől – mondta Brunner.
– Az nekünk kész istenverés lenne – bólintott rá Stetke. – Ha az osztrák levadássza ezt a fakereskedőt, az csak egy újsághír lesz a Szarajevói Hírmondó bosnyák kiadásában, de ha mi, keresztények demonstratív módon megöljük a boszniai muszlim egyházközség egyik prominens vezetőjét…
Az utcáról rekedt ordibálás hallatszott. Stetke egy pillanatra elhallgatott.
– Akkor? – hajolt közelebb Fruntz.
– Akkor az amúgy is pattanásig feszült Bosnyákföldön kitör a lázadás. Lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy az anarchia szent tüze föllángol itt, Szarajevóban, hogy szétterjedve beborítsa az egész kontinenst – hadarta Stetke nekihevülve.
– Éljen a világanarchia! – rikoltott Fruntz.
– Sokáig éljen! – kontrázott Stetke.
– Hipp, hipp, hurrá! – csatlakozott Brunner.
Hallgattak egy darabig, de mert a kármentőnél matató kocsmáros oda se bagózott, Fruntz kijelentette:
– Az a kilenc hasonmás akkor is sok. Még lőfegyverünk sincsen…
– Most még nincsen, de majd lesz! – mosolygott Stetke. – Fölbéreltem valakit, aki a legnagyobb név itt a Balkánon. Egy többszörös bankrablóról és hidegvérű gyilkosról van szó. Semmilyen szín alatt nem ismer kegyelmet. Valóságos állat.
– Bevettél a sejtbe egy idegent? – mérgelődött Brunner. – Két hete még azt mondtad, csak megbízható, többszörösen büntetett anarchistákkal kötünk szövetséget!
– Ez az ember perfect beszél bosnyákul, és úgy ismeri Szarajevót, mint a tenyerét.
– Hogyan jutottál a nyomára?
– Szerb testvérszervezetünk, a Fekete Kéz hozott össze vele. Azt mondták, ez az alak személyesen is érdekelt a keményfaszállító hidegre tételében. Valami örökségi ügye van vele.
– Ha így áll a dolog, akkor isten hozta a csapatban – mondta Fruntz. – Mikor fogunk találkozni vele?
– Ma délután érkezik a zágrábi vonattal. Hozza nekünk a fegyvereket.
Farduk Müezimevics fejfájással ébredt. Egész éjjel rémálmokkal küszködött – szűk szárú satrováci nadrágot és bő ujjú szaténinget viselő fickók kergették úgy, hogy közben egymásnak adogattak egy gyöngyháznyelű csakiját – , ezért úgy döntött, fölülvizsgálja a testi épsége megóvása érdekében tett biztonsági intézkedéseket. Hamarjában odarendelte mind a kilenc hasonmását, és fölsorakoztatta őket az elegáns Bas Csarsiján lévő házának udvarán. A hasonmások között volt mindenféle ember. A sor elején a soványak álltak, a sor végén pedig a köpcösök. A hozzáértő szem hamar fölfedezte volna, hogy ezek az emberek úgy különböznek egymástól, mint az út szélére hajított fadarabkák, de egyforma bő ülepű, vékonyított szárú bricsesznadrágot, dúsan redőzött szaténinget, afölött meg piros posztómellénykét viseltek. A mellénykék zsebéből szakasztott egyforma hosszúságú óralánc csüngött elő, nem beszélve arról, hogy a hasonmások fejét a megszólalásig ugyanolyan, színében és formavilágában a lefelé fordított virágcserépre emlékeztető sityak díszítette, amelyekről ébenfeketén csillogó lószőrbojt csüngött alá.
Farduk Müezimevics hátratett kézzel sétált végig az emberei előtt. Sokáig nézegette a ruházatukban előforduló esetleges különbségeket, de mert semmi ilyen nem talált, valamelyest megnyugodott. Régóta tudta, hogy a ruha teszi az embert. Nem számít, hogy valaki egyfülű vagy négyszemű, ha ugyanolyan ruhát visel, mint a kétfülű vagy a kétszemű, senki sem fog közöttük különbséget tenni. Mióta Allah magasra vitte a dolgát, tucatszor próbáltak az életére törni. Kezdetben súlyos aranydukátokat költött mindenféle lókötő testőrökre, akik aztán mind átálltak az ellenségei táborába. Idővel rájött, hogy elég lesz, ha szerény napidíjért fölfogad néhány embert, akiknek nem lesz más dolguk, mint hogy az ő ruházatának másolatát viseljék. Az ötlet fényesen bevált: a merénylők teljesen elbizonytalanodtak az egyforma gúnyát viselő Faruk Müzeimevicsek láttán, és bár kezdetben azért előfordult, hogy hátba szúrtak egy-két foglalkoztatottját, idővel ráuntak az egészre. A keményfaszállító tökéletes biztonságban tudhatta magát, valahányszor kihúzta a lábát a Bas Csarsiján álló, magas fallal körülvett birodalmából. Néhány testőrruhás embert is foglalkoztatott, de csak a látszat kedvéért. Nagyon gyanús lett volna ugyanis, ha a szupermodern Ford-T gépkocsikból kikászálódó Farduk Müezimevicsek körül nincs fegyveres védőszemélyzet. Ezek a bő, bosnyákos bricsesznadrágot és állig begombolható, szűk fekete kabátkát viselő emberek azonban semmit sem értettek a fegyverforgatáshoz. Egytől egyik a keményfaszállító mogul szolgái voltak, szabadnapos lovászfiúk, szakácsok és kertmesterek, akik egy kis baksisért vállalták ezt a színjátékot.
De most viharszag terjengett a levegőben. Farduk Müezimevicsnek Bécsben és Párizsban is voltak emberei, és ők jelentették, hogy az osztrákok meg a franciák semmilyen intervenciós lépést nem tettek a bosnyák bükk beáramlása ellen. A famágnás szerint ez a legcsalhatatlanabb jele volt annak, hogy a konkurencia valamilyen erőszakos cselekményre készülődik. Számítani lehetett például egy fatelepről fatelepre ugráló futótűzre, vagy a bő ülepű, vékonyított szárú bricsesznadrágot, dúsan redőzött szaténinget és piros posztómellénykét viselő szarajevóiak gyors és tömeges elhalálozásra. Mindezt szem előtt tartva – a bosnyák fülnek idegen hanghordozással – a következőket mondta az embereinek:
– Mostantól huszonnégy órás lesz a szolgálat. Amíg nem szólok, nincs civil ruha, és nincs mászkálás a városban.
Az emberek zavartan morgolódtak
– De hát most kezdődik a footballszezon a Kosevón. Sehi is meg én is benne vagyunk a csapatban – zúgolódott a sor végén álló, lelógó harcsabajszot viselő emberke, és a mellette álló, tatárkinézetű fickóra sandított.
– Nem azért fizetlek benneteket, hogy egy léggel töltött marhahólyag után szaladgáljatok – dobbantott a keményfamogul ingerülten. – Hányszor mondjam még: ez a munka olyan, mint a katonai szolgálat. Van, amikor parádézni kell, van, amikor vért hullajtani.
Szavait mély csend követte. Farduk Müezimevics körbehordozta a pillantását az egybegyűlteken, majd halkan, szinte suttogva azt mondta:
– Holnap idelátogat az osztrák trónörökös. Már most tele van a város anarchistákkal meg terroristákkal. A szerbek például nyíltan hangoztatják, hogy Ferenc Ferdinánd napjai meg vannak számlálva.
– Na és? Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? – vonta meg a vállát a tatárkinézetű Sehi.
– Hogy mi?! – lépett oda a fakereskedő. – Tudod te azt nagyon jól!
– Allahra mondom, nem tudom… – szabadkozott a másodpéldány.
– És ti? Ti sem tudjátok? – nézett körül a mintegy másfél méter magas, de annál nagyobb hatalmú Farduk Müezimevics.
A sorban zavart mozgolódás támadt. A köpcös és sovány, kerekképű vagy lóarcú hasonmások zavartan vonogatták a vállukat. Volt, aki a bajszát is megpödörintette.
– Akkor nézzetek ide! – sziszegte a keményfamogul, és piros posztómellénykéje mögé nyúlva előrántotta a Szarajevói Hírmondó osztrák kiadását. A hasonmások katonás sorfala megbomlott. Az emberek tétovázva bár, de közelebb merészkedtek az újsághoz, ahol a málnavészről szóló kroki fölött egy német nyelvű szalagcímet láttak. Egyikük sem beszélte ezt a ropogós, hosszú szavakból álló nyelvet, de a dátumot és a trónörökös nevét kisilabizálva megértették, hogy Ferenc Ferdinándról és az ő június 28-án esedékes szarajevói látogatásáról van szó. A cím alatt színes litográfia ábrázolta a császári korona várományosát, de nem a szokásos osztrák főúri öltözetben, hanem – talán a vendéglátók iránti tapintatból – bő ülepű, vékonyított szárú bricsesznadrágban, dúsan redőzött bosnyák szaténingben és piros posztómellénykében. A trónörökös fejét fordított virágcserép formájú rőtvörös satyak ékesítette, amelyről bal oldalt lógott le a huncut lófarok.
– Íme, a magyarázat, miért vagyok minden korábbinál nagyobb veszélyben – lobogtatta az újságot Farduk Müezimevics. – Ez az ember a megszólalásig hasonlít rám.
Fjodor Nyikolajevics Pavlakov aprókat nyögdécselve vonszolta Barbara Lichtenstein bőröndjét a pályaudvar kijárata felé. Mintha ólomból, vagy legalábbis vasból lett volna az a koffer, és még meg is akadozott a váróterem kőpadlójának apró egyenetlenségeiben. A készültségről szóló hírek igaznak bizonyultak: Szarajevó központi pályaudvarán nyüzsögtek a khaki színű mundért és bő ülepű bosnyák nadrágot viselő zsandárok. Földre borított virágcserepekre emlékeztető sapkáikról fekete lófarkacskák lógtak, ám a távoli vidékekről idevetődött utazóknak eszükbe sem jutott megbámulni ezt a látványosságot. A pályaudvaron nemcsak tarkaruhás őslakosok, széles karimájú kalapot viselő cigányok, simléderes sapkájukat mélyen a szemükbe húzó szerbek, fehér deklijükkel szinte világító szkipetárok, hanem fehérnadrágos titkos ügynökök is forgolódtak. Ezeket a sunyi tekintetű alakokat Fjodor Nyikolajevics rögtön kipécézte. Részint azért, mert orosz titkos szolgaként annak idején ő is hasonló színű és szabású nadrágban flangált, részint meg hogy a fehérnadrágosokat szó nélkül átengedték a kijáratnál fölállított ellenőrzőponton.
Barbara Lichtenstein habozás nélkül odasietett a motozóasztalhoz, és lecsapta a fináncok elé Fjodor Nyikolajevics Pavlakov lőporfüsttel, vérrel és mérgekkel tartósított bőröndjét. Hiába, a nők már csak ilyenek, gondolta Fjodor Nyikolajevics, addig keresik a bajt, amíg meg nem találják. Tisztes távolságból leste, hogy az egyik füstös képű bosnyák fölpattintja a kofferét, és mélyen beletúr Wheeler&Farmer márkájú alsónadrágjai közé. Fjodor Nyikolajevics toporzékoló dühvel, ám tehetetlenül tűrte ezt az inzultust, ami halk kuncogást fakasztott a motozásra váró álló satrováci asszonyok között. A következő pillanatban a füstös képű bosnyák hangosat rikkantott, és mint valami oltáriszentséget, magasba emelt egy szabványméretű bretange-i lekvárosüveget. Fjodor Nyikolajevics homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.
Úgy látszott, hogy Barbara Lichtenstein számított erre a fejleményre. Hátrébb pöccintette homlokán az elegáns férfikalapot, bal kézzel kigombolta a zakóját, jobbját meg csípőre tette, és ebben a XIV. Lajos testtartását idéző pózban kezdett vitatkozni a finánccal. Az asztal mellett álló őrök hirtelenjében nem tudták eldönteni, hogy férfiaknak való nyers durvasággal, vagy a nőket illető tapintatos udvariassággal lépjenek-e fel ellene, így némiképp tudathasadásos állapotba kerülvén csak tétlenkedtek. Barbara Lichtenstein pedig áthajolt az asztal fölött és megragadta a füstös képű bosnyák mályvaszínű nyakkendőjét. Kezdett veszélyessé válni a helyzet, de mintha a nő éppen ezt akarta volna.
Szarajevó népe mérhetetlenül utálta ezt az ellenőrizgetést, aminek ráadásul nem is volt semmi értelme. A zsandárok mindenkitől elszedték a csakijákat, ám a toljagának nevezett furkósbotokat érintetlenül hagyták. Ezeket a hegyek közül leólálkodó medvék ellen, és vitás kérdések rendbetételére szokták használni. A fehér bőrű, rúzsozott szájú idegen magatartása ilyenformán csak olaj volt a tűzre. A motozásra várók végeláthatatlan sora mozgolódni, majd hullámzani kezdett. Itt-ott rekedt kiáltás harsant, aztán a tömeg hirtelen meglódult előre. A jércéket és vágni való bárányokat szorongató gazdaasszonyok a szénfüstös ábrázatú bányászokkal és a csíkos öltönyös városi ficsúrokkal együtt zuhantak neki Barbara Lichtensteinnek, aki ezt a lendületet ügyesen kihasználva, footballjátékosokat megszégyenítő spiccrúgással döntötte föl a fináncok asztalát.
A csarnok frissen suvickolt kőpadlóján tompa puffanásokkal zúzódtak szét a málnalekváros üvegek. Az őrök lekapkodták vállukról a fegyvereiket, de riasztólövéseket már nem adhattak le a levegőbe, mert megbénította őket az alvadt vérre emlékeztető masszából előtüremkedő látvány. Minél jobban néztek és hunyorogtak, annál inkább fegyveralkatrészeket véltek fölfedezni a maszlagban. A lökdösődés egy szempillantás alatt változott át riadt zúgolódássá. Barbara Lichtenstein nem számított a dolgok ilyetén alakulására. Zavarában lekapta a fejéről a kalapot, aztán visszatette, majd megint lekapta. Végül eszébe jutott, hogy ez a miniatűr arzenál annak a bizonyos Anton Pavlovics Csehovnak a tulajdona, akire rábízta a csomagját. Megfordult, és a lármázó, hadonászó utasnépség feje fölé pipiskedve próbált az öregúr nyomára jutni.
Fjodor Nyikolajevics egy kisebb tisztáson álldogált, és szinte hipnotizálva nézte a Barbara Lichetnstein körül kialakult ribilliót. Nyilvánvaló volt, hogy az eredeti tervétől el kell majd térnie, mert arról, hogy a hotelszoba békés magányában, málnalekvárt csemegézve rakja össze a Smith&Wessont, immár szó sem lehetett. Attól is tartania kellett, hogy a férfiruhás nő hisztériázva, sikoltozva kezdi bizonygatni, hogy a bőrönd nem is az övé, hanem azé a kövér ürgéé, aki a csarnok közepén áll dermedten, mozdulatlanul. Félő volt, hogy elárulja őt ez a teljesen ismeretlen, ám annál furcsább nőszemély, és akkor neki, a tapasztalt mesterként viselkedő bérgyilkosnak elő kell vennie a második számú tervet, vagyis át kell alakulnia dúvaddá, és ölve, rabolva, pusztítva menekülni ebből a barbárok lakta országból, mégpedig úgy, hogy krónikus aranyere van és egy rossz mozdulattól is képes kiakadni a lapockája. Hiába, már semmi és senki sem a régi, gondolta egy pillanatra elmélázva, mert azt még aktív titkos szolgaként megtanulta, hogy a mélázás kivonja az embert az események forgatagából, és ilyenkor, mint kívülálló, sokkal bölcsebb döntésekre képes.
Most is ilyesvalami történt, mert azt vette észre, hogy a nő hevesen integet neki a kalapjával, hogy ne tétovázzon, hanem használja ki ezt a ribilliót, és vigye ki azt a vacak koffert az állomás előtti szabadságba. Fjodor Nyikolajevics visszaintett, hogy jó, jó, mindent megértett, és minden erejét összeszedve vonszolni kezdte maga után azt a cudar nehéz csomagot. Egy szemvillanásra az is eszébe jutott, hogy tán egy földarabolt hulla lehet a kofferben, de Barbara Lichtenstein egy pillanat alatt eltűnt a karok, lábak és ülepek hullámzásában. Az ordítozásba hirtelen éles sípszó harsant, és a főbejáraton, ami már csak tíz-tizenöt lépésnyire lehetett az öreg bérgyilkostól, vad lábdobogás közepette berontott egy szakasz bricsesznadrágos katona.
Fjodor Nyikolajevics tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor a lehető legtermészetesebben kell viselkedni. A bőröndöt sorsára hagyva megpördült a cipője sarkán és elindult abba az irányba, ahol a férfivizeldét sejtette. Halvány fogalma sem volt a bosnyák nyilvános vécék állapotáról, de momentán az sem érdekelte volna, ha bokáig kell gázolnia a matériában. A moszkvai, a madridi és persze a párizsi vécék ismeretében biztosan vette, hogy itt is lesz valamilyen szellőző ablak, amelyen át kereket oldhat. Egy keskeny, félhomályos oldalfolyosóra ért, amelynek szinte elviselhetetlenül csípős volt a levegője. Megállt egy pillanatra, hogy alaposabban is átgondolja a tervet, ám ekkor a háta mögött puskalövés dörrent. Fjodor Nyikolajevics rémülten iszkolt be a szinte tökéletesen sötét férfivizeldébe, és behúzta maga után az ajtót.
Sokféle büdösséget érzett már életében, de az mind semmi volt ehhez képest. A fal tövébe szórt oltott mész nemhogy semlegesítette volna, hanem csípős miazmává gerjesztette a húgyszagot. Az idős bérgyilkos tüdejéből egy szemvillanás alatt kilebbent az éltető levegő, helyet adva ennek az orrfacsaró, könnycsorgató förtelemnek. Ablaknak, szellőzőliknak még csak nyomát sem látta, de ebben a pillanatban nem is a menekülés volt a fontos, hanem az életben maradás. Kapkodva ráncigálta elő a nadrágzsebéből a zsebkendőjét, mert ezen még érződhetett egy kissé a párizsi pacsuli illata, de az alig tenyérnyi vászon a pillanat tört része alatt átvette a környék szaglatait, és mire Fjodor Nyikolajevics az orrához értette, már majdnem úgy bűzölgött, mint a lába előtt csillogó vizeletcsatorna.
Van köhögési roham tört ki rajta, és ez olyan volt, mintha harakirit végezett volna önmagán. A gázok akadálytalanul hatoltak be a tüdejébe, csípték, marták és feszítették, ami fonák módon egyre nagyobb légszomjat eredményezett. Fjodor Nyikolajevics tátott szájjal, ingmellét letépve próbált levegőhöz jutni, ám ekkor már késő volt: kiszaladt a lábából az erő, megtántorodva nekidőlt a falnak, ahol lassan, de megállíthatatlanul összecsuklott. Szeme előtt szivárványszínű amőbák kezdtek vonaglani, és ahogy perdültek, fordultak, úgy húzták be maguk után a tökéletes sötétség mindent eltakaró függönyét. Fjodor Nyikolajevics már a földön feküdt, amikor kinyílt a vécéajtó, és a friss levegővel együtt besurrant rajta egy vékony, görnyedt hátú, ragyás képű alak. Leguggolt a kovácsfújtatóként szuszogó idős bérgyilkos mellé, megpaskolta az arcát, és tört oroszsággal azt mondta:
– Hé, Fjodor Nyikolajevics! Ébredjen fel, én vagyok Tripcsev Trajcse, a segítője!
A hasonmások dologtalanul ücsörögtek Farduk Müezimevics magas fallal körülvett díszkertjében. Ezen a baljós híreket szellőztető napon a gazda nem parancsolta elő az istállóból a kilenc egyforma Ford-T márkájú automobilt, hogy az egyik tetszőlegesen kiválasztottba telepedve irányt vegyen a bazár felé. Mindezidáig kényelmes és biztonságos sétákat szokott volt lebonyolítani ezen az emberek és állatok sokaságától nyüzsgő helyen, hogy utána a Szafet Iszovics nevét viselő vendégfogadóban megigyon egy étvágycsináló bosnyák kávét. Ilyenkor a nyomában tülekedő hasonmások sem jártak rosszul – kávé és baklava mindenkinek jutott –, ezért sóvárogva gondoltak ezekre a nosztalgikusan szép, rézdzsezva illatú időkre.
Mint kórságtól sújtott jászlasbarmok, szerteszét hevertek a nyár eleji virágokkal bőven ellátott kertben, mélabús ábrázattal rágcsálták a büdösbükköny meg a vadrepkény levelét, mert már halálosan unták a hátba veregetős játékot, meg a kockát, a piros pacsiról nem is beszélve. A házból időnként nem annyira mély, mint amennyire tompa duhhanások hallatszódtak, ami a kívül lévőkben olyan képzetet keltett, mintha Farduk Müezimevics nagyúr falba verte volna a fejét odabent.
Már estefelé hajlott az idő, amikor az egyik hasonmás közelebb húzódzkodott a másikhoz, és azt súgta neki:
– Hallottad, mi történt ma délután a Nagyállomáson?
A kérdezett intett, hogy nem hallotta.
– Leszedtek a vonatról egy kémet – suttogta az előbbi hasonmás.
– Allah, a magasságos! – álmélkodott a másik. – Biztos hogy kém volt?
– Olyan biztos, mint hogy a próféta szakállát Kónyában őrzik. Kém volt az átkozott, mégpedig talján.
– Furcsa.
– Nincs ebben semmi furcsa. Biztos azért küldték ide, hogy mérgezze meg a kutakat. Tömeghalált akarnak ezek, én mondom neked!
– Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy egész nap itt voltál velem a kertben, és mégis tudod, mi történt a Nagyállomáson.
– Mert a feleségem elmesélte, amikor behozta az ozsonnámat!
– Az enyém is itt járt, de nem mondott semmit.
– Mert ő nem forgolódott a Nagyállomáson.
– Ez így igaz: egész délután a kecsketejet savanyította. De mondd már: mi lett azzal a kémmel?
– Amikor látta, hogy le akarják fogni, földöntötte a fináncok asztalát. Valamilyen szúrófegyver is lehetett nála, mert a feleségem egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mindenütt tócsában állt a vér.
– Micsoda förtelem!
– Bizony az, de a java még csak most jön!
– Allah, segíts!
– Amikor a taljánt körülvették a zsandárok, egy merész mozdulattal fölszegte a fejét, és hátranyúlt a nyakszirtjéhez. Azt hitte mindenki, hogy a rejtekpisztolyát rántja majd elő, de csak kipattintott egy csatot.
– És?
– Mi és?!
– Nem értem a poént.
– Mi van ezen nem érteni való? Kipattintotta a csatot. Kik szoknak a hajukból csatot kipattintani?
– Fogalmam sincs.
– Hát a nők, te marha!
– Egy talján kém női hajjal? Förtelem!
– Ne ragadjál ki a sodromból! – dühöngött a bő ülepű, lábikrában összeszűkülő szárú nadrágot viselő hasonmás. – Ez egy nő volt! Érted?! Nő!
– Álljunk csak meg egy pillanatra! – értetlenkedett a másik. – A talján volt a kém, a nő meg a talján. De ha a nő volt a talján, akkor ki lehetett a kém?
– Hát ez nem lehet igaz! Mindjárt megüt a guta! – szorította két tenyere közé a fejét a másik. – Egy szőke delnő volt, aki férfiruhát vett fel. El tudod képzelni?
– El – bólintott a másik, pedig nem tudta. Az ő feleségének fekete volt a haja, és bár némi bajuszkával is rendelkezett, férfiruhában egész egyszerűen nem létezhetett.
– Akkor figyelj: most jön a lényeg! – suttogta a másik. – A zsandárok úgy álltak ott körülötte, mint akiket szoborrá változtatott a rontás. Leeresztették puskáikat a kőre, bele a ragacsos vérbe, és csak bámulták ezt a tüneményt, aki úgy járt-kelt a gyűrűjükben, mint egy fölidegesített oroszlán. És ekkor…
Farduk Müezimevics házában hirtelen vad zajongás támadt. Mintha valaki le-föl futkosott volna a lépcsőn, miközben sorra vagdosta földhöz a keze ügyébe kerülő porcelánt. A hasonmások ijedten néztek az elfüggönyözött ablakokra.
– Már megint rémeket lát – mondta valaki a hátrébb állók közül. – Nem lesz ennek jó vége.
– Nem is lehet – helyeselt valaki még hátrébb. – Azok után, hogy…
– Csitt legyen! – tromfolta le egy rekedtes hang. – Tojik a pók!
Zavart csönd támadt. Aztán a hasonmások lassanként megnyugodtak, és visszatértek a lármát megelőző tevékenységeikhez. Volt, aki végighevert az est harmatját ígérgető pázsiton, mások kavicsdarabkákkal mancalázni kezdtek, az előbbi beszélgetőtársak meg leguggoltak a kőfal tövébe.
– Ott hagytad abba, hogy és ekkor… – súgta a piros mellényes, a bő ülepű nadrágosnak.
– Pontosan tudom, hol hagytam abba – mérgelődött amaz. – Ne sürgess!
– Kis sürget? Én csak tisztelettudóan jeleztem, hogy abbahagytál egy témát. Már ez is baj?
– Jól van na, nyugi. Szóval ott hagytam abba, hogy a hosszú szőke hajú nő…
– A haja volt hosszú, vagy a termete? – vágott közbe a másik.
– Hát én megöllek, te! – ragadta meg társa mellén az inget a bő ülepű nadrágos. – Lehet valakinek hosszú a termete?!
– Nem lehet.
– Akkor mi volt hosszú?
– A haja?
– Talált, süllyedt!
A házból érces gongütés hallatszott. A hasonmások abbahagytak minden tevékenységet.
– Most meg a gonosszal vív! – mondta az iménti hang. – Nemigen lesz ennek jó vége.
– Nem is lehet – helyeselt valaki még hátrébb. – Azok után, hogy…
– Pofa be! – kiáltott közbe az iménti rekedtes hang.
Csöndes nyári alkonyat ereszkedett a Bas Csarsijára. A város fölé magasodó hegycsúcsokról mintha alvadt vér csordogált volna azokba a repedésekbe, ahonnét már nyújtózkodott kifelé a majdani sötétség. Félelmetesen szép látvány volt. A hasonmások visszatelepedtek a fűbe, vagy a langymeleg kövekre, de fél szemmel a sötétítőkkel eltakart ablakok felé tekingettek.
– És ekkor a szőke nő pördült egyet a sarkán – állt fel a bő ülepű nadrágos a fal tövéből. Emelt hangon, mindenki számára érthetően beszélt. – Nem látszott riadtnak, mint ahogy a pille sem ijedtében kalimpál össze-vissza, ha betéved a tüllfátyol mögé. Ez a nő minden jel szerint tudta, merre van a kijárat, de mielőtt a teljesen hasznavehetetlen zsandárok közül kitört volna, jelt adott a segítőjének. Roskatag vénember volt az ipse, és tán még lágyéksérve is lehetett, mert csak kínlódott a bőröndjével. Megemelni még Allah kegyelméből sem bírta. A nő intett ennek az embernek, és ettől meg is szűnt a zsandárokat fogva tartó átok. Most már volt kinek nekimenniük, de az öreg is tudhatta ezt, mert rögtön futásra vette a dolgot, már amennyire a sérve ezt megengedte neki. Elszelelt a vizelde irányába, a zsandárok meg utána. Ebben a pillanatban a peronon veszteglő zágrábi vonatból velőtrázóan állati üvöltés tört elő, és mintha csak ennek lett volna a következménye: kivágódott az egyik ajtó, és föltűnt egy olyasféle múmia, amilyent az Egyiptomból hozott metszeteken lehet látni. Ez a múmia két kézzel tépkedte le magáról a kezét-lábát gúzsba kötő fáslit, miközben azt üvöltözte, hogy elkábítottak, kiraboltak, megkötöztek. Amennyire furcsa, annyira hihetetlen volt mindez egy majd hat láb magas ember szájából, de a feleségem szerint így volt, és nem másként. A zsandárok abbahagyták az öreg üldözését, és odafutottak a múmiához, aki most már tolvajt is kiáltott, meg egy kockás bőröndöt is emlegetett, valami szőke hajú, kloroformot permetező lánnyal egyetemben, akiről a jelenlévőknek volt is némi sejtésük, de mire megfordultak, hogy elkapják, a férfiruhás szőke nőnek csak a hűlt helyét látták, vagyishogy a véres lábnyomait, amelyek a kijáratig vezettek, aztán eltűntek nagy hirtelen. Így volt, így mesélte el nekem a kedves feleségem, hogy okuljak belőle, és hogy okuljatok ti is, mert ez a múmiaszerű ember, aki a zágrábi vonatszerelvény vécéjében feküdt elkábítva és összekötözve, nem volt kisebb személy, mint az a Ljubisa Risztics, aki harminc bankot rabolt ki a Drina túlsó partján, és akit Szerbiában úgy neveznek: a Balkáni Állat.
Nyolc hasonmás nézett egymásra elkerekedett szemmel. Keresztül-kasul összetekergőzött a pillantásuk, aztán, mint a jól seprő cirokseprű végigsuhant a magas kőfal tövében és megállapodott a tőlük tisztes távolságban elhelyezkedő kilencedik hasonmáson. Ez a görbelábú, köpcös emberke nem vett rész semmilyen játékban, sem az olykor nekilendülő, máskor meg elakadó beszélgetésben, hanem órák óta egy szinte tökéletesen gömbölyű dísztökkel dekázgatott.
– Jöjjön, amilyen gyorsan csak lehet, ki kell jutnunk innét! – dadogta a ragyás képű Tripcsev Trajcse, és fölsegítette a földről Fjodor Nyikolajevicset.
Akármilyen rosszul volt, az öreg bérgyilkos azt azért meg tudta állapítani, hogy ez a fölé hajoló ember nemcsak egyszerűen ronda, hanem a legrondább, akit valaha is látott. Vézna alkatához hajmeresztően görnyedt hát párosult, amelyet meredeken lelógó vállak és valószerűtlenül hosszú karok tettek még hangsúlyosabbá. De mindez apró szépséghibának tűnt ahhoz a szomorú tényhez képest, hogy az ábrázatán tucatszám sorakoztak a kelések meg a bibircsókok. Fjodor Nyikolajevics ugyanazzal a röstellkedéssel kapta el róluk a tekintetét, ahogy az egyszemű, négyfülű személyekről hántjuk le a pillantásunkat, ha meglátjuk, hogy tetten érték az érdeklődésünket.
Végigbukdácsoltak a vécéfolyosón, és betértek egy nagy, olajszagú csarnokba, ahol mindenféle vasak ágaskodtak ki a földből. Ez talán javítóműhely, vagy remiz lehetett, mert köröskörül bőrkötényes munkások recsegtették a kékesszürke, csípős füstöt szellőztető ívhegesztő készülékeiket. Tripcsev Trajcse úgy kígyózott át köztük, mint aki nemcsak a járást, hanem az itt ügyködőket is jól ismeri.
A javítórészleget elhagyva átbújtak egy félig szétbontott marhavagon alatt, aztán legyalogoltak a világ legmélyebb és legmocskosabb pincelejáratába, ahol Tripcsev Trajcse kinyitott egy keskeny vasajtót. Fjodor Nyikolajevics utálkozva dörgölte hozzá a vécében maszlagossá lett tenyerét az ugyancsak síkos és iszamlós betonfalhoz, de a segítője ekkor már benyomult az ajtó mögött megbúvó szűk, áporodott levegőjű alagútba. Annyira alacsony volt a járat, hogy Fjodor Nyikolajevics ugyanolyan görnyedt testtartást kényszerült fölvenni, mint amilyennel Tripcsev Trajcse büszkélkedett. Lábuk körül moslékszagú víz csordogált, és a fal tövében mintha patkányok is fickándoztak volna, ám erre Fjodor Nyikolajevics nem mert volna mérget venni. Ekkor fedezte föl, hogy az előtte botladozó Tripcsev Trajcse görnyedtségéért az anyatermészet csak részben okolható: a ragyásképű egy súlyos utazókoffert cipelt a köpenye alatt.
Fjodor Nyikolajevicsnek furcsán ismerős volt ez a koffer, de mielőtt még rákérdezhetett volna az eredetére, kibukkantak a szabadba. Egy híd alatt álltak, amely Szarajevó egyetlen folyócskáján ívelt keresztül. Kicsit srégen a hegyek fölött lemenni készült a nap, furcsa szikrázást varázsolva a lustán tovavonuló vízre. A fény gellert kapott, és alulról is kivilágította a kőhidat. Jutott a világosságból minden fugába és repedésbe, de még az ide vezető alagútba is. Az öreg bérgyilkos tenyerével tartott árnyékot a szeme elé:
– Hol az átok fenekében vagyunk? – forgolódott.
– A Miljacka folyó hídja alatt – mondta a ragyásképű, és belepökött a vízbe. – Itt nyugodtan beszélgethetünk.
– Előbb halljam a titkos mondatot! – rendelkezett Fjodor Nyikolajevics valamelyest erőre kapva.
– Magas fának hosszú árnyéka van – vigyorgott Tripcsev Trajcse.
– Véletlenségből nem azt akarta mondani, hogy magas fa hosszú árnyékot vet? – hunyorgott az öreg bérgyilkos. – Mert ez a pontos válasz.
– Hát persze, hogy azt akartam! Tizenkét ügyet viszek párhuzamban, és mindegyiknek saját azonosító mondata van. Ha néha becsúszik egy-két gikszer, az még nem rossz arány.
– Legközelebb azért jobban vigyázzon. Nem mindenki ennyire toleráns, mint amennyire én vagyok – emelte föl a mutatóujját Fjodor Nyikolajevics. – A végén még valamelyik kolléga fejbe találja durrantani. De térjünk a tárgyra!
– Térjünk!
– Nagyon örülnék például, ha megmondaná, honnét szerezte ezt a koffert.
– Ez az ön bőröndje, Fjodor Nyikolajevics! Ott árválkodott a váróterem közepén, hát elhoztam. Gondolom, csordultig van rakva fegyverekkel meg miegymással.
– Téved, kedves barátom, ez nem az én bőröndöm, hanem azé a férfiruhás perszónáé, aki a ribilliót csapta. Rávett, hogy cseréljünk koffert, mert azt állította, át tud vinni az ellenőrzésen kilenc üveg bretange-i málnalekvárt.
– Kilenc üveg málnalekvár?! Ha álcázott robbanóanyag, akkor zseniális ötlet!
– Szó sincs ilyesmiről – mondta Fjodor Nyikolajevics. – A lekvárban egy szétszerelt Smith&Wesson volt elrejtve a hozzá való lőszerekkel együtt.
Tripcsev Trajcse ábrázatáról lehámlott a vigyor.
– Úgy értsem, hogy most nincs mivel dolgoznia?
– Értse, ahogy akarja, a helyzet az, hogy ha nem szerzünk valamilyen fegyvert, az a keményfaszállító csődbe rántja egész Európa keményfakitermelését.
A ragyásképű elgondolkodva morzsolgatta sörtés állát.
– Hát igen… végső ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba – mondta sunyin vigyorogva. – Nem annyira a keményfaüzletről van itt szó, mint amennyire másról. Megbízóink azért nem közölték önnel a meztelen igazságot, mert attól féltek, megriad a feladat nagyságáról. Farduk Müezimevicsre ugyanis mások is aspirálnak. Itt dekkol például egy sereg német anarchista. Fogalmam sincs, mit akarnak elérni a keményfaszállító halálával, de hogy elszántak, az több mint biztos. Lehet, hogy már holnap kivégzik a szerencsétlent, ami nekünk ugyebár kész katasztrófa lenne.
– Nem mindegy, hogy ki és mikor öli meg azt a mukit?
– Egyáltalán nem. Farduk Müezimevicsnek legkorábban egy hét múlva szabad elhaláloznia.
– Nekem azt mondták, siessek, ahogy csak tudok.
– Ez is része volt a félrevezetésnek. Farduk Müezimevicsnek azért kell egy hét múlva, de inkább annál valamivel későbben meghalnia, mert addigra bejegyzik az új cégét Amszterdamban. Ha örökös nélkül hal meg – márpedig a dolgok jelenlegi állása mellett ez nagyon valószínű –, ez a cég licitre kerül, és azok, akik önt megbízták, könnyedén ráhelyezhetik a tenyerüket.
– Miféle cégről van szó? Valami újabb fatelepről?
– Egyáltalán nem. Az új cég ilyesmivel foglalkozik – mondta Tripcsev Trajcse, és kelésekkel csúfított kézfejét belesüllyesztette a nadrágja zsebébe. Amikor kihúzta, egy apró, sárga fényben csillogó gyöngyöcske volt a tenyerén.
– Mi ez? Arany?!
– Huszonnégy karátos – bólintott a ragyásképű. – A dolog lényege az, hogy ha valaki legálisan szeretne arannyal kereskedni, annak be kell jegyeztetnie a cégét az amszterdami tőzsdén. Farduk Müezimevics éppen erre készül. Az aranybányája kezdetben csak egy apró sárga pötty lesz a hatalmas dél-afrikai és chilei cégek mellett, de napról napra hatalmasodni fog. A megbízóink ezt pontosan tudják.
– Na de ha likvidáljuk ezt a Müezimevicset, mi lesz a birodalmával?!
– Mivel nincs bejegyezve az amszterdami tőzsdén, a faimpérium valószínűleg szétaprózódik.
– Akkor most ki a teendőm?
– Meg kell akadályoznia, hogy az anarchisták időnap előtt kivégezzék Müezimevicset. Épüljön be közéjük, és húzza, halassza az időt, ameddig csak lehet. Ha akarja, le is lőheti őket.
– Jó, jó, de mivel?! A fegyverem ott maradt a vasútállomáson.
– Látja, ez komoly gond – tűnődött Tripcsev Trajcse. – Itt nálunk, Boszniában nem terem minden ágon egy vadászpuska. Ismétlőpisztolyról nem is beszélve.
– Az lesz a legjobb, ha megkeresem a hotelt, ahol szobát foglaltattam, és…
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott a ragyásképű. – A trónörökös közeli látogatása miatt a vasútállomáson mindenkit lefotografálnak. Titokban magát is biztosan lekapták, mégpedig abban a hangsúlyos pillanatban, amikor jelzést váltott azzal a férfiruhás nővel, akinek kofferéből hogy, hogy nem, a maga monogramjával ellátott gatyák bukkantak elő. A rendőrségnek innentől nincs más dolga, mint sorra járni a hoteleket, és mindegyikben megnézni a szobafoglalást.
– Azt hiszem, igaza van, nem mehetek a hotelbe. Tud valamilyen megoldást?
– Most még nem, de holnapig biztosan kiötlök valamit. Addig is itt fogunk éjszakázni a híd alatt.
– Ezen a förtelmes helyen?! – nézett körül Fjodor Nyikolajevics. A hídláb mellett rozsdás vasak és korhadt deszkák halmozódtak. Az egész környék fehérlett a száraz kutyaürüléktől.
– Muszáj itt maradnunk. Ez a legbiztonságosabb zug az egész városban: a kóbor kutyákat kivéve nem jön ide senki.
– Még egy ülőhely sincsen! – zúgolódott az öreg bérgyilkos.
– Való igaz, de talán nézzünk bele a férfiruhás nő a bőröndjébe. Biztosan tele van finom puha holmikkal, amikre ráülhetünk.
– Ezzel már tényleg nem veszíthetünk semmit – legyintett Fjodor Nyikolajevics, és kipattintotta a bőrönd patentzárját. A nehéz utazókoffer mintha csak erre a pillanatra várt volna: szétnyílott és az egész tartalmát az öreg bérgyilkos lába elé buggyantotta. A két férfinek torkán akadt a szó a meglepetéstől.
Kedves Olvasónk! Ha kíváncsi arra, hogy Fjodor Nyikolajevics vajon teljesítette-e a küldetését, és hogy a három berlini anarchista akciója milyen fordulattal végződött, no meg arra, hogy ki volt valójában Barbara Lichtenstein és ki a nagyhatalmú Farduk Müezimevics - nem beszélve a ragyásképű Tripcsev Trajcséról -, és ha érdekli, mi történt valójában Ferenc Ferdinánddal 1914. június 24-én, akkor rendelje meg a Best of Regénytár 2007 című elektronikus kiadványunkat, amelyben - sok más érdekesség illusztris társaságában - ez a hihetetlenül fordulatos, és legalább ennyire mulatságos történet teljes terjedelmében (betördelt pdf-formátumban) megtalálható. A kiadvány az eBolt menüpontban rendelhető meg az ott leírt úton és módon.
