Készül az idei első Regénytár e-magazin (4-5. duplaszám), amelyben egyéb izgalmas témák mellett könyvekkel, irodalommal foglalkozó szakembereket faggatunk arról, hogy szükség van-e a mai világban kalandregényekre. A lapszám ára 20 talentum (200 forint). Aki most 1000 forintért talentumot vált -  erről bővebben a Regénytár Bankban -, egy évre szóló magazin-előfizetést kap és még a talentumösszegét is meghagyjuk! Akciónk 2012. február 15-ig tart. Aki már rendelkezik talentummal  ITT on-line is előfizethet a magazinra. Jelentkezzenek minél többen! 

A mese szerint Király Kis Miklós megkeresi és megtalálja leendő feleségét, lagzi, száz szoba kitárul, az utolsó zárva, Miklós a kulcsot el, ajtót ki, sárkány vizet kér, kap, szabadul, ara einstand.

Régóta érdekel, milyen alsónemű feszül dicső politikusainkon, miközben a haza ügyében szónokolnak. Ez egyáltalán nem mellékes körülmény, mert mint tudjuk, a jó gatya egekbe röpíti, a rossz gatya meg a pokol mélységes bugyraiba taszítja a viselőjét.

A világ mindig veszélyes hely volt, és az is maradt. Aki utazni vágyott, már az ősturizmus idején is azt kockáztatta, hogy otthagyja a fogát – vagy valamely más testrészét – az út menti árokban. De a Föld olyan csodás hely, hogy nem hagy otthon ülni bennünket.

Fél füllel hallottam a múltkor, hogy küszöbön áll a hungaricumok katalogizálása. Fogalmam sincs, milyen procedúra keretében történik meg ez, és mi minden kerül be a katalógusba, de néhány ötletem azért nekem is lenne. Tény, hogy a régi, tipikusan magyarnak mondott termékek ma már nem hungaricumok.

Két esetről számolok be, mindkettő – ugyan hol másutt fordulhatna elő hasonló? – az Amerikai Egyesült Államokban történt nem is olyan régen. Szó sincs azonban arról, hogy valaki elhunyta után új életre kel egy képzeletbeli túlvilágon. Halál után csak a hátramaradottaknak kell új életet kezdeni, ami sokszor egy cseppet sem könnyű feladat.

Hogy pár napja nem lehet rágyújtani a kocsmákban, még nem érzem tragédiának, de csak azért, mert az idén eleddig nem tettem tiszteletemet egyik műintézményben sem. Persze ez a pár nap még nem jelent újévi fogadalomként felvállalt absztinenciát, isten ments, csak még nem jött úgy ki a lépés. A hosszú.

Mi lenne, ha ezt a mi szerencsétlen, kiherélt – és némileg talán körül is metélt – tehát abszolúte szaporodásképtelen forintunkat is felhelyeznénk a kihalásra hajlamos fajok (jelenségek?) listájára, és kihirdetnénk, hogy örökbe lehet fogadni? Miért is ne? Mivel különb, mondjuk, a bojtosfarkú bengáli tigris ennél a szaporább, fialósabb napokat is megért tipikusan magyar fizetőeszköznél? Fizetett már valaki bojtosfarkú bengáli tigrissel a boltban?

Kevés dolog van, amit maradéktalanul értek és megértek ebben a mai, túlpörgetett, demokratikus világban, de bizton állíthatom, hogy a kitakarást, mint jelenséget és mint olyant, teljes egészében vágom.

Amikor az embernek valamilyen komoly gondja akad, mondjuk, nem ért egyet politikailag egy eszmével, rendelettel vagy miegyébbel, sokszor csak úgy kelthet érdeklődést maga iránt, ha átmegy önpusztító üzemmódba. Természetesen ezt nem szó szerint kell érteni, mert mi értelme lenne egy olyan tiltakozásnak, amely önmagunk likvidálásával érne véget?